Öngyilkosság, aszkézis, szabadulás – avagy mi szüksége Schopenhauernek Lutherre

Absztrakt

Tanulmányomban azt állítom, hogy Schopenhauer etikájának egyik legmeghatározóbb feszültsége, hogy el tudja-e határolni az aszkézis szélső lehetőségét az öngyilkosságtól. E problémát Schopenhauer filozófiájának fő jellegzetessége okozza. Míg ugyanis a transzcendens szabadítót hirdető tanítások tudnak olyan transzcendens helyről is, ahová a szabadulás történik, és az immanens módon, azaz tisztán önerőből történő szabadulásteóriák esetében a szabadulás helye is immanens, azaz nem tartják meghaladhatónak a világot, addig Schopenhauer filozófiája a szabadulást immanens módon hirdeti meg, ám egy transzcendens helyre. Amellett érvelek, hogy az immanens szabadulás antropológiai feltétele a transzcendens Semmibe Schopenhauernél az ember lehetősége az öngyilkosságra, ám ez a feltétel válik aztán a legnagyobb kihívássá. Ezt a kihívást orvoslandó válik fontossá Luther alakja a gondolatmenetben: egyrészt Schopenhauer azt állítja, hogy saját emberképe és tanítása közös Lutherével – melyet jelen elemzés cáfol, hiszen míg Luther valóban az ember megkötözöttségét hirdeti, addig Schopenhauer az ember erős szabadságát –, másrészt hogy Luther tanai révén igazolást nyer, hogy saját aszkézise nem mosható össze az öngyilkossággal.