Gyereket a fürdővízzel

Ízlés és művészeti érték viszonyáról

Absztrakt

Tanulmányomban Noël Carroll pár évvel ezelőtt megjelent, Forget Taste! című esszéjével, ennek apropóján pedig a kortárs művészeti értékelméletek „objektivista” elméleteivel vitatkozom. Carroll cikke elsősorban arra törekszik, hogy kiűzze a művészeti érték filozófiai diskurzusának területéről az ízlés problémáját, ezzel pedig egy kognitivista, a művészeti értéket jól leírható tárgyi tulajdonságként megalapozó elmélet felé nyisson kaput. Carroll viszont hibát követ el: az esztétikai értékhedonizmus jogos bírálatából alaptalanul következtet a művészeti érték objektív kezelési módjának kívánatosságára. Amellett érvelek, hogy Carroll, ahogy más hasonló állásponton lévő kortárs szerzők, nem veszi kellőképpen figyelembe a részint önállóvá váló modern művészeti érték alapvető jellegzetességét, jelesül, hogy az általunk és értünk van. Azt állítom, hogy a „jó ízlés” klasszikus antinómiái leginkább ez utóbbiból fakadnak, abból a „felismerésből”, miszerint a művészet értékei közös társas tevékenységeinkből, értéktételező gyakorlatainkból fakadnak és csak művészeti tapasztalatainkban realizálódhatnak. Ezért tartjuk ma is súlyos elméleti problémának azt az empirikus tényt, hogy a társadalmainkban élők javarészének nem „tetszenek” azok az alkotások, amelyeket például a szakma közmegegyezésesen értékesnek tart. Végül felvázolom egy olyan értékelmélet körvonalait, amely „szubjektivista”, ám nem az elszigetelt egyén örömeire támaszkodó módon lehetne képes arra, hogy az „objektivisták” kezelési módjától eltérve tudja megalapozni a művészeti értékről szóló érdemi diskurzust.