KÜLÖNBSÉG (Difference)

A fantázia polimorfiája

Ottó Hévizi — 2025-12-15

A fantázia jelenségének megfoghatatlan jellegéről gyakran idézik Edmund Husserl nevezetes jelzőjét: „próteuszi”. Írásom két előadásból áll, és kétféle szempontból közelíti meg a fantázia jelenségét. 1. Mentációnk hogyan hoz létre fantáziaképeket? 2. Melyek a fantáziára indító, alapvető szükségletek? Az első előadás Kant transzcendentális sémáit, illetve Merleau-Ponty „polimorfizmus” fogalmát alapul véve vizsgálja a fantáziaképek létrejöttének módjait, a második előadás Seymour Epstein „négy alapszükségletről” szóló elméletét alkalmazva elemzi a fantázia motivációit.

A művészet relevancia-elmélete

Eszter Babarczy — 2025-12-15

A tanulmány egy új művészetelméletet kíván kidolgozni Paul Grice relevancia fogalma és kooperativitási elve segítségével. Azt állítom, hogy általában az különböztet meg egy műalkotást egy tőle esztétikailag megkülönböztethetetlen artefaktumtól, hogy relevanciája és ezáltal jelentése van. Az artefaktumokat, amelyeknek a műalkotás egy alesete, az jellemzi, hogy megtestesítenek normákat, de relevanciájuk csak a műalkotás esetében van. Ez a relevancia a modernizmus megjelenése óta gyakran, bár nem mindig, egy művészettörténeti diskurzusba ágyazódik, a mű kontribúcióját ehhez képest értelmezzük. Így a műalkotást Ian Hacking nyomán interaktív fajtának nevezhetjük, mert hatással van rá a rá vonatkozó fogalmi rendszer. A mű ezért mindig reagál valamiképpen a néző és a művészeti világ elvárásaira, akár azzal, hogy a művészeti játékszabályokat felrúgja. Az ilyen módon játékelméletileg releváns műalkotások példáján konklúzióként megpróbálom bemutatni, hogy a művészet egyik funkciója az, hogy érték-detektorként működjön, illetve lehetővé tegye az értékekről való kommunikációt

Gyereket a fürdővízzel

Kristóf Fekete — 2025-12-15

Tanulmányomban Noël Carroll pár évvel ezelőtt megjelent, Forget Taste! című esszéjével, ennek apropóján pedig a kortárs művészeti értékelméletek „objektivista” elméleteivel vitatkozom. Carroll cikke elsősorban arra törekszik, hogy kiűzze a művészeti érték filozófiai diskurzusának területéről az ízlés problémáját, ezzel pedig egy kognitivista, a művészeti értéket jól leírható tárgyi tulajdonságként megalapozó elmélet felé nyisson kaput. Carroll viszont hibát követ el: az esztétikai értékhedonizmus jogos bírálatából alaptalanul következtet a művészeti érték objektív kezelési módjának kívánatosságára. Amellett érvelek, hogy Carroll, ahogy más hasonló állásponton lévő kortárs szerzők, nem veszi kellőképpen figyelembe a részint önállóvá váló modern művészeti érték alapvető jellegzetességét, jelesül, hogy az általunk és értünk van. Azt állítom, hogy a „jó ízlés” klasszikus antinómiái leginkább ez utóbbiból fakadnak, abból a „felismerésből”, miszerint a művészet értékei közös társas tevékenységeinkből, értéktételező gyakorlatainkból fakadnak és csak művészeti tapasztalatainkban realizálódhatnak. Ezért tartjuk ma is súlyos elméleti problémának azt az empirikus tényt, hogy a társadalmainkban élők javarészének nem „tetszenek” azok az alkotások, amelyeket például a szakma közmegegyezésesen értékesnek tart. Végül felvázolom egy olyan értékelmélet körvonalait, amely „szubjektivista”, ám nem az elszigetelt egyén örömeire támaszkodó módon lehetne képes arra, hogy az „objektivisták” kezelési módjától eltérve tudja megalapozni a művészeti értékről szóló érdemi diskurzust.

A "kritikai kép" Lyotard-nál

Sára Sólyom — 2025-12-15

Tanulmányomban Jean-François Lyotard figura-koncepcióját és a „kritikai kép” fogalmát szeretném rekonstruálni. Lyotard Discours, figure (DF) című esztétikai művéből indulok ki, melyben a figurát Merleau-Ponty fenomenológiája, illetve a Freud által kidolgozott pszichoanalitikus módszer segítségével ragadja meg, elemzései során az előbbitől az utóbbi felé haladva. A figura, mint a tudattalan elsődleges folyamataihoz tartozó rendetlenség és különbség, betörésével dekonstruálja a jelentésőrzés és -átvitel médiumaként értett diskurzust, mely a rend és a (nyelvi) oppozíciók terepe. Amellett szeretnék érvelni, hogy Lyotard esztétikáját, és különösen a DF azon passzusait, melyek a műalkotás kritikai potenciájáról értekeznek, a „kritikai kép” kifejezés felől érdemes olvasni, ugyanis az jelentős relevanciával bír a figuralitás kritikai használatának adekvát módját illetően. A DF példái mellett Lyotard szintén 1971-ben publikált Freud selon Cézanne című tanulmányára is kitérek, mely Merleau-Ponty Cézanne kételye című írásának továbbgondolásaként olvasható, és jól illusztrálja egy konkrét festészeti példán, miként mozdul el Lyotard a fenomenológiától a pszichoanalízis felé.

Christopher Dresser és az art botany, avagy a botanikai formák művészete

Péter Gimesy — 2025-12-15

Christopher Dresser (1834–1904) formatervező, jelentős ornamentika, valamint design-elméleti munkássággal is bíró művész és botanikus. Hazánkban kevéssé ismert életművét az elmúlt évtizedekben többen kutatták (Halén, Durant, Walgate). Azonban a kutatás eddig alaposabban nem érintette Dresser 1850-es évek végén tartott előadássorozatát, mely a The Art Journal folyóiratban jelent meg 1857-től 1858-ig. A Botany as Adapted to the Arts and Art-Manufactures tanulmánysorozat jelentőségét az adja, hogy a növények és a növényi részek típusait, azok arányait művészi alkalmazhatóság szempontjából dolgozza fel. Dresser célja ezzel a művészi szándéktól vezérelt tervezéshez közel hozni a botanikai tudományból minden hasznosíthatót. Dresser korai munkásságát összegző tanulmányának az adja jelentőségét, hogy az életmű fogalmi rendszeréből a legtöbb később alkalmazott alapfogalom már itt bevezetésre került: az Erő (power), Igazság (truth), Szépség (beauty), Ismétlődés (repetition), Életerő/létfontosságú/vitális erő (vital power). Ezek a fogalmak elméleti műveiben rendre visszatérnek, csakúgy, mint megvalósuló tervei, műtárgyai esetében.

A Botanika a művészetre és a műiparra alkalmazva amellett, hogy addigi nézeteit összegzi, egyfajta előkészítése és kivonata az 1859-ben megjelent művészi-botanikai fő műveinek (Unity In Variety, Rudiments Of Botany). Az ekkor még elsősorban botanikai munkákat publikáló szerző felhasználja a tervező művészetben szerzett tapasztalatait; elemzi a növények „funkcionalista” felépítését és a természetből szerzett tudás művészetben való alkalmazhatóságának alapos elemzését adja.

Haladás vs. fejlődés

Tamás Pavlovits — 2025-12-15

A tanulmányban arra a kérdésre keresem a választ, miért vált napjainkban ellentmondásos fogalommá a fejlődés. Az elemzések során elsősorban a fejlődés fogalmának 17-18. századi genezisét szeretném feltárni. Miként jelent meg ez a fogalom, miként fonódott össze a tudomány előrehaladásával, és milyen remények fűződtek hozzá a korai modernitásban? Amellett érvelek, hogy azok a gondolkodók, akik a modernitás egyik központi fogalmává tették a fejlődést, nem határozták meg pontosan a fejlődés célját, és nem egyeztették össze a fejlődőnek tekintett folyamatokat a fejlődéstől remélt célokkal. A fejlődés meghatározatlanságát fő okát abban látom, hogy a fejlődés horizontját végtelennek tekintették, ami megakadályozza a fejlődésnek és céljának közvetlen egymásra vonatkoztatását, valamint abban, hogy a fejlődést fogalmába affektív tartalmak keveredtek, amennyiben összekapcsolódott a vágyakkal és a hatalom akarásával.

Öngyilkosság, aszkézis, szabadulás – avagy mi szüksége Schopenhauernek Lutherre

Orsolya Horváth — 2025-12-15

Tanulmányomban azt állítom, hogy Schopenhauer etikájának egyik legmeghatározóbb feszültsége, hogy el tudja-e határolni az aszkézis szélső lehetőségét az öngyilkosságtól. E problémát Schopenhauer filozófiájának fő jellegzetessége okozza. Míg ugyanis a transzcendens szabadítót hirdető tanítások tudnak olyan transzcendens helyről is, ahová a szabadulás történik, és az immanens módon, azaz tisztán önerőből történő szabadulásteóriák esetében a szabadulás helye is immanens, azaz nem tartják meghaladhatónak a világot, addig Schopenhauer filozófiája a szabadulást immanens módon hirdeti meg, ám egy transzcendens helyre. Amellett érvelek, hogy az immanens szabadulás antropológiai feltétele a transzcendens Semmibe Schopenhauernél az ember lehetősége az öngyilkosságra, ám ez a feltétel válik aztán a legnagyobb kihívássá. Ezt a kihívást orvoslandó válik fontossá Luther alakja a gondolatmenetben: egyrészt Schopenhauer azt állítja, hogy saját emberképe és tanítása közös Lutherével – melyet jelen elemzés cáfol, hiszen míg Luther valóban az ember megkötözöttségét hirdeti, addig Schopenhauer az ember erős szabadságát –, másrészt hogy Luther tanai révén igazolást nyer, hogy saját aszkézise nem mosható össze az öngyilkossággal.

Ki mint vet (össze)...

Ferenc Takó — 2025-12-15

Az összehasonlító filozófia évezredes múltra tekint vissza, de intézményes formában, többé-kevésbé önálló filozófiai irányzatként az 1950-es évektől erősödik meg. A terület képviselői számos aspektusból közelítenek európai és Európán kívüli szövegek összevetéséhez. Tanulmányom első részében a komparatív filozófia különböző megközelítéseit három fő kategóriába sorolva tekintem át. Amellett érvelek, hogy bár az összevetés alapfeltétele az összevetett gondolkodók közötti minimális hasonlóság, ez az esetek túlnyomó többségében hiányzik, így a vizsgálat mintegy sejtésen alapul. A második részben Max Weber ideáltípus-koncepciójából kiindulva vázolom az interkulturális összehasonlítás egy olyan megközelítését, amely megkísérel felülkerekedni ezen a kihíváson, majd erre építve a komparatív recepciótörténet módszertanát. Ennek lényege, hogy az egymástól elszigetelten kialakuló gondolkodástörténeti hagyományokat egy mindkettőjük számára külső, harmadik tradíció általuk történő befogadásán keresztül elemezzük, amely ezáltal a kettő között valódi „metszetet” teremt. Írásom záró szakaszában ezt a módszertant Motoori Norinaga, a XVIII. századi japán gondolkodás kiemelkedő alakja, és G.W.F. Hegel lélek-képének összevetésén teszem próbára kettejük konfucianizmus-értelmezéséből kiindulva.

Ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van.

Csenge Aradi — 2025-12-15

Recenzió Pavlovits Tamás: Blaise Pascal. Budapest, Szent István Társulat, 2024. könyvéről.

Nyomok az erdőben, nyomok a hagyományban

Kristóf Fekete — 2025-12-15

A recenzió Szécsényi Endre A modern esztétikai feltalálása című kötet értelmezi és értékeli.