Az Én „misztikája” a német koraromantikában

Absztrakt

Dolgozatomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a német idealizmus és koraromantika egyes gondolkodóinak Én-koncepciójában milyen mértékben és formában köszön vissza a középkori misztika hatása. Novalis és Friedrich Schlegel identitás- és szubjektum-felfogásában a fichtei alapvetés inkább csak kiindulási pontként jelenik meg: a fogalomhasználat és a gondolkodói törekvések változása lényegesen átszabta az Én artikulálhatóságának kontúrjait.

Ez az elmozdulás szüli voltaképpen a romantika paradigmáját, de az irányváltás minden eredetisége ellenére sem előzmény nélküli. Az abszolút és feltétlen utáni vágy, a vallásos tapasztalat átértékelése, a tárgyiasíthatatlan önazonos pont feltételezése és további más intellektuális pozíciók párhuzamba állíthatóak az olyan szerzők releváns gondolataival, mint Eckhart vagy Böhme; helyenként a német misztika explicit hatása is regisztrálható a kor szerzőinél. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy a középkori gondolkodók nem-létre és ürességre vonatkozó paradoxnak ható megállapításai milyen hasonlóságokat és különbségeket mutatnak a koraromantika Én-koncepciójának keretrendszerével.